Mit vettél el (?): (Novella/5))

5.: Életemet

Három év múlva véletlenül elkeveredtem a régi törzshelyünkre. Úgy éreztem muszáj bemennem. Nem gondoltam, hogy még mindig itt van a helyük. Ahogy beléptem megfagyott körülöttünk a légtér. Mindenki rám meredt. Ethan semmit nem változott külsőben, olyan volt mintha kilépet volna a fejemből. Elmosolyodott, oda jött hozzám és megölelt. Nem utasítottam vissza, sőt még jobban magamhoz húztam. Elhívott, hogy mennyünk el arra a helyre, ahol komolyabbá váltak a dolgok. Kérdés nélkül követtem. Négy hónapig újra éltük azt a két évet. Ez idő alatt nem lett kimondva, hogy együtt vagyunk, de számtalanszor elhangzott a szeretlek és a hiányoztál szó, amit száz százalékig komolyan gondoltunk. Aztán megint szét kellet vállunk, ismételten elhagyott. Ez végleg a padlóra küldött. Ahogy eltűnt úgy vitt magával mindent, nem maradt belőlem semmi, csak egy test voltam ami lélegzik. Nem voltam tisztában a jelennel csak Ethan volt mindenütt. Ethan volt az életem és eltűnt. Egy örülté váltam. Nem voltam, hajlandó kezeltetni magam.

Egyik nap kaptam egy telefonhívást. Ethan barátja volt.

- Lucie tudnod kell valamit, halálosan szeretett téged Ethan! Egyszer elkövetett valami szörnyűséget és azt az óta is bánja! Nem azért történt, mert nem szeretet. Tudom, hogy ezek után kezdet megromlani a viszonyotok, de nem ez miatt hagyott el. Valami volt, amit nem akart elmondani, és azt hitte így mind kettőtöknek könnyebb lesz. Nem lett, neki semmi féle képen. Azóta nem volt senkivel, csak rád várt, mert ami megtörtént volna nem következett be. Miután betévedtél hozzánk, visszakaptuk Ethan…- abszolút nem értettem, mit hordott össze és miért.

- Nem értelek! Miért nem Ő mondja ezeket a dolgokat? Hol van Ethan? Hol az eszem, a látásom, a érzékszerveim az életem?

- Sajnálom, nem teheti, Ő már nem… Muszáj volt neki ismételten elhagynia, ez volt a végső csapása… Sajnálom Lucie!

Telefon kiesett a kezemből, nem az nem lehet! Nem történhetett ez meg! A sokktól elszédültem és elestem. A padkába ütöttem a fejem. Innét az utam a kórházba vezetett, gondolom, mert ott ébredtem. Miért nem tudtak ott hagyni, akkor legalább Ethan-el lehettem volna.

- Jó napot kisasszony!- jött be egy doktor.- Hogy érzi magát?

- Hihetetlenül szarul! Fáj a fejem és a hasam.

- Enyhe fejsérülést szenvedett, viszont sajnálatos módon a baba elment.

- Maga miről beszél, milyen babáról?- nem értettem semmit.

- Nem tudott róla?- nemlegesen megingattam a fejem.

Tarkóm fellett fájt, a tarkóra mért erős ütés halálos...

- Szia, Ethan!- borulok sírva a nyakába, végre annyi év után tiszta a gondolatom…